Szerkesztői bemutatkozások:

Laci vagyok, 33 éves.
Keresztény vagyok, és meleg. Tudom, sokak számára ez egy lehetetlen kombináció. Támadják, sőt tagadják, mégis létezik.
Nem kaptam vallásos nevelést, 23 éves koromban tértem meg.
Amikor először ellátogattam egy magát karizmatikusnak valló, de mindenféle szélsőségektől mentes evangéliumi közösségbe, azt éreztem, hogy „haza érkeztem”. Addig számomra teljesen ismeretlen örömöt és békességet tapasztaltam meg. Valójában ezt egyfajta „igazolásaként” is értelmeztem annak, hogy Isten így fogad el, így szeret engem ahogyan vagyok, hiszen ebben az "állapotomban" szólított meg.

Persze elkerülhetetlen volt, hogy előbb-utóbb szembetaláljam magam a vonatkozó igehelyekkel és azok magyarázataival. Az üzenet egyszerű volt, és félreérthetetlen: "A homoszexualitás bűn, amiből meg kell térni!!" Az vonatkozó igeversek is elutasítónak, sőt, néhol kegyetlennek tűntek...

Nagy belső harcokat vívtam, össze voltam zavarodva.
Mivel akkoriban ennek nem volt magyar nyelvű irodalma vagy fóruma, felvettem a kapcsolatot külföldi keresztény „ex-gay” szervezetekkel. ( ők azt vallják, hogy Jézus segítségével van szabadulás a homoszexualitásból, és kifejezetten erre a célra hoznak létre segítő központokat, átnevelő táborokat.)

Legbelül éreztem, hogy valami nem stimmel ezzel a dologgal, mégis reméltem, hogy hamarosan megváltozom, "rátalálok új identitásomra", és a férfiak iránti érdeklődésem a múlté lesz.

Miért voltam ennyire elszánt?
Nos, a "meleg világról" csupa negatív tapasztalataim voltak: egyet jelentett számomra a kicsapongásokkal, alkalmi kapcsolatokkal, bulizással. Nem volt előttem egyetlen jó példa sem, még a párkapcsolatban élő meleg ismerőseim is lazán vették a "hűség" fogalmát.. Egy álomvilágban éltem, amiben senki sem tűnt igazán boldognak, vagy elégedettnek, maximum rövid időre, átmenetileg.
Nem éreztem magam jól benne, hiszen tudtam, hogy Isten ennél valami többet és jobbat tartogat a számomra. Ezt a "többet és jobbat" pedig csakis heteroszexuálisként tudtam elképzelni, mert ha hosszú évekig a fent említett közegben vagy, nehéz elhinni, hogy a teljességet melegként is megélheted.

Sok minden történt menet közben, a részletekbe nem mennék bele. Voltak próbálkozásaim lányokkal is, több kevesebb "sikerrel" - már ha sikernek lehet nevezni, ha valaki színjátékot játszik, és elhiteti a másikkal, hogy komolyak a szándékai. Bármennyire is erőltettem, nem éreztem a barátnőm iránt "testvéri" szeretetnél többet. Amikor komolyabbra fordultak volna a dolgok, és szóba került az eljegyzés gondolata, észbe kaptam.
Nincs jogom hozzá, hogy elvegyem a lehetőséget egy másik embertől, hogy olyan társra találjon, aki teljes mértékben viszonozni tudja az érzéseit. Nincs jogom hozzá, hogy megkeserítsem egy másik ember életét.

Imádkoztam, hogy Isten mutassa meg, jelentse ki az akaratát az életemre. Addigra már sok mindent átéltem Vele, kiépült bennem egy erős bizalom, eldöntöttem, így vagy úgy, de mindenképpen hűséges leszek hozzá. Jöjjön, aminek jönnie kell.

Isten pedig szépen lassan rámutatott, hogy a melegségem az én "keresztem", amit cipelnem kell. Mindenkinek van keresztje, kinek nehezebb, kinek könnyebb, nekem ez jutott. A miértekre továbbra sem kaptam választ, valószínűleg a földi életemben nem is fogok. A "nem tudom" állapotot is el lehet fogadni. Nem ezzel volt a probléma, hanem a negatív önképemmel, a dolgokhoz való hozzáállásommal, és főleg azzal az életformával, amit korábban éltem. A változás valóban szükséges volt, de nem abban az értelemben, ahogyan én azt gondoltam.
Lehet, közhelyesen hangzik, de más ember lettem!
Isten lépésről lépésre formált/formál. Megváltoztak a gondolataim, a szokásaim, az értékrendem, és valóban rátaláltam az új identitásomra: lett egy Mennyei Atyám, akivel élő kapcsolatom van, így elmondhatom magamról: Isten gyermeke vagyok! EZ lett az új identitásom!

Megismerkedtem sorstársakkal, és közöttük igaz barátokra leltem!
Ugyanakkor tudom, hogy sokan vannak, akik a mai napig össze vannak zavarodva, és ugyanazon a kálvárián mennek keresztül, mint valószínűleg mindannyian, akik kereszténynek és melegnek valljuk magunkat. A Bibliából kiragadott igehelyekkel támadnak minket, és ezeknek az igehelyeknek az értelmezésére csupán egyetlen alternatívát adnak. Ráadásul elvárják, hogy nézeteiket feltétel nélkül el is fogadjuk.

Rengeteg angol nyelvű honlap létezik keresztény-meleg témában, és nagyon sok hasznos és tanulságos anyagot olvastam az utóbbi időben. Az egyik ilyen olvasmány kapcsán fogalmazódott meg bennem a gondolat: jó lenne ezeket az irományokat széles körben elérhetővé tenni magyar nyelven. Elég "légből kapott" ötletnek tűnt, ezért imában kértem Isten támogatását hozzá. Miután megerősítve éreztem magam benne, hogy nekem/nekünk ezzel "elhívásunk van", egy barátommal életre hívtuk ezt a honlapot.
Szerkesztőtársam bemutatkozásában olvashattok bővebben megismerkedésünk történetéről, illetve a honlap létrejöttének előzményeiről.

Bízom benne, hogy sokan rátalálnak erre a honlapra, és imádkozom érte, hogy elgördüljenek az akadályok  (előfordul, hogy bizonyos írásokat szerzői jog véd, ilyenkor minden esetben engedélyt kérünk a fordításhoz, és a publikáláshoz!), és olyan írások kerülhessenek fel erre a honlapra, amelyekből bátorítást és erőt nyernek az ide látogatók!

Isten áldjon Titeket!

Előjáték, mottó helyett:
Egyszer egy karizmatikus gyülekezethez tartozó srác tett fel nekem beszélgetésünk nyitásaként izomból egy kérdést. Egyszerű volt, izgalmasan tömör. Sokatmondó. És megdöbbentő, groteszk. Így hangzott: „Van Neked szellemi életed?” Most mit lehet erre válaszolni? Azt, hogy nincs…? Azt, hogy van, láthatóan úgyse hitte volna el… Vajon minek szánta ezt a kérdést...?

Sziasztok!

Egy 33 éves srác vagyok, nevem ezen a honlapon drusse. Én vagyok a honlap másik alapító-szerkesztője.
Ebben a bemutatkozásban írok pár szót magamról, és hogy miért vágtam bele egy barátommal együtt ennek a honlapnak a létrehívásába és fenntartásába.
Egy jelenet. A tévét hallgatom, a Discovery Channelen (egy
tetoválásokról szóló műsorban) elhangzik egy mondat: a világunk sztereotípiák körül forog. Ez megüti a fülemet. Jól tudjuk, hogy sok igazság van ebben a mondatban, szinte már közhely. De esetünkben mégis fontos és aktuális.
Nos, ha a látogató betéved erre az oldalra, bizony két vaskos sztereotípia is bevillanhat neki. A buzik meg a vallásosak. Amelyek ráadásul nem is férnek össze első ránézésre. Na most akkor mi van…?
a) Meleg vagyok. Maga az elnevezés kicsit csalóka: nem arról van szó, hogy (hő)sugárzó jelenség vagyok, és a jelenlétemmel spórolni lehetne a fűtésszámlán, hanem hogy én fiút szeretek, nálam a szerelem, és minden, ami azzal jár, ebbe az irányba működik. Nem viselem magamon a sztereotíp külső jegyeket, nem a hajtűdobálós, feminin, levágós típushoz tartozom. Még a közelmúltban is előfordult, hogy azzal szembesültem: volt még olyan régi barátom, aki nem is sejtette rólam… Nem élek promiszkuus életet, kitartó és stabil típus vagyok. Azt álmodom, hogy van egy fiú, aki nemcsak a szerelmem, de a társam is, jóban, rosszban. Hogy minden hibám ellenére esélyt kapok megélni: milyen egy igazi Társsal együtt – amelyik esély minden heteroszexuális embernek is alapból jár, és amelyik – akár életre szólóan tartós – kapcsolatot tartalma szerint házasságnak hívhatunk. Ebben az értelemben bizony én sem vagyok „más”…
b) Közel áll hozzám a kereszténység. Református vagyok, meg vagyok keresztelve, bár nem vagyok közösségbe járó, jól láthatóan „gyakorló” hívő, de ez nekem nem is fontos annyira. „Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban. Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked.” (Máté 6,6) Nem állok hadilábon a többi keresztény felekezettel, és más vallásokkal sem, nem tartom őket izomból az ördög műveinek. De a kereszténység áll a legközelebb hozzám, azon belül is a protestantizmus, így nőttem fel, és így érzem. Bár nem e körül forog az életem, csak része ez is.

Namost, ezt a kettőt összerakni elég furcsa lehet a külső szemlélőnek. A keresztényeknek gyakran nem vagyok elég keresztény, a liberálisoknak pedig lehet, hogy nem vagyok elég normális: hogyan állhat hozzám bármennyire is közelebb egy olyan vallás, amelyik jelenlegi többségi formájában a melegekkel szemben elutasító: hol nyíltan (olykor agresszíven), hol csak finoman, kegyességbe csomagolva, nem feltétlenül bontva ki az általuk képviselt igazság minden szeletét, de nem láthatóan, nem kimondva is egyértelműen.
Szóval, mit is kezdjünk ezekkel a sztereotípiákkal?
A sztereotípiáknak tulajdonképpen megvan a maguk helye és ideje. Eleinte törvényszerű, hogy a még ismeretlen dolgokról előre legyártott klisék és előemésztett gondolatok, érzések, megörökölt hiedelemrendszerek mentén tájékozódunk és ítélünk. Kapaszkodók - amíg megtanulunk „járni”, eligazodni a világban. És ez biztonságot ad.
Aztán eljön az idő, amikor ez már nem elég, amikor a sztereotípiák kezdenek nem működni. Amikor kezdenek a dolgok innen nézve "nem stimmelni". Kérdés, mit tudunk kezdeni vele? Tudunk váltani, vagy olyanná válunk, mint a szellemi robotok: megnyomnak rajtunk/bennünk egy gombot, és mi máris adott módon reagálunk arra, amivel találkozunk, minden egyediség, újdonság nélkül? Mint a mindentudó, bölcs robotok...
És vajon minket is úgy skatulyáznak be, és akként szemlélnek, mintha csak darabáruk lennénk a polcon? Meglehet...
De a legnagyobb probléma nem az elszürkülés, a szellemi elgépiesedés.
Hanem az, hogy ahova így eljutunk, az bizony nem a valóság, és nem az igazság... és ez szabaddá tesz a legkevésbé...
Egyik kedvenc filmemből, a Good Will Huntingból jut eszembe egy monológ-részlet, amit a pszichológus mond Willnek a tó partján, a padon: „Árva gyerek vagy, ugye? Hát azt hiszed, hogy én tudom, milyen nehéz lehetett az életed, hogyan érzel, ki vagy – csak azért, mert olvastam a Twist Olivért? Megmagyarázna az Téged?”
Az igazság, a valóság jóval több, a teremtett világ jóval mélyebb, színesebb és összetettebb.
Ma sokan természetesnek veszik, hogy a Biblia elutasító az azonos neműek közötti szerelem irányában. Csakhogy maga a teremtett világ eseményei jelzik azt, hogy ezzel az állítással valami nem stimmel.
Mert noha tudod, hogy elvileg tilos meg minden, de amikor mindennek ellenére fiúként beleszeretsz egy másik fiúba, és megéled a szerelem csodáját, amit még soha azelőtt nem éltél meg (akkor se, amikor azt hitted, hogy lánnyal ez már az…), akkor - ha nem akarsz belerokkanni - el KELL engedned az eddigi, biztonságos, előre megmondott kliséket, és valós, igazi választ keresni arra: miért érzed, miért érezheted ezt? Ha Isten ezt „tiltja”, akkor miért engedi meg mégis? És miért ilyen csodálatosak a gyümölcsei egy „rossz” fának…?
Miért nem a másik nem? Hogyhogy az érzések nem afelé tendálnak? [Némi iróniával: miért nem azért szeretsz bele alapesetben egy konkrét lányba/fiúba, mert hú de jó méhe/spermája van…? És miért nem azért választod őt, mert ő a legalkalmasabb babakihordó/spermadonor..? :-) ]

Mi azt állítjuk, hogy az elutasítás üzenete nem más, mint egy örökül maradt berögzült tévedés… Szerkesztőtársammal egyetemben határozottan azt vallom, hogy a kereszténységnek nem lényegi tanítása az, hogy különböző módokon és formákban bár, de egységesen utáljuk a buzikat. Maga a kereszténység egyszerűen nem erről szól. Hogy a kérdés félreértések, tudatos csúsztatások, közösen, génjeinkbe beépült szubjektivizálások áldozata.
Hogy Isten nem ítéli el és nem bünteti azt, aki meleg, azért, mert az, aki. Úgy is mondhatnánk: Isten nem teremt "selejtet". Ez mélyen igaz - itt is. Ha pedig egy meleg srác, vagy egy leszbikus lány nem selejt azért, mert az, aki, akkor éppoly természetes, hogy ezt meg is élheti - úgy, ahogy a heteroszexuálisok is. Ez azt is jelenti, hogy ugyanazon normák is vonatkoznak rájuk, mint amelyek a heteroszexuális kapcsolatokra, házasságokra is irányadóak.

Örömteli az üzenet: egy meleg srác és egy leszbikus lány is meg tudja élni saját, legbelső érzéseit saját természete szerinti stabil párkapcsolatban is, tele érzésekkel és csodálatos szerelemben.

Az élet sokszínűsége azonban nemcsak örömöt, de szomorúságot is jelent. Nos, eljött az életemben egy olyan pont, amikor szembenéztem azzal, hogy ez a helyzet mekkora szenvedéseket is tud generálni. Van egy személyes történet is amögött, ami miatt most itt vagyok, és ezt olvassátok.
2007 nyarán megismerkedtem egy sráccal, nevezzük A-nak. Egy erősen forgalmas belvárosi buszmegállóban állva vettük észre egymást, majd ugyanarra a buszra szálltunk fel, és arról ugyanott szálltunk le. (Mint később kiderült, ugyanazon a lakótelepen is laktunk, bár mivel egy városi lakótelepen elég sokan vannak, nem ismertük még egymást.) Ahogy leszálltunk a buszról, megszólított. És attól kezdve elindult közöttünk egy érdekes barátság, amely szerelemmé fejlődött. Az érzés az első pillanattól kezdve kölcsönös volt. Nagyon jó volt együtt. Több volt, mint jó…
A kapcsolat beteljesedését és egy magasabb szinten folytatását azonban megakadályozta a srác hite és az, hogy alapból nem tudta elfogadni önmagát, így az irántam való érzéseit sem. Ebben központi  szerepet játszott az is, hogy egy – egyáltalán nem szoft – karizmatikus keresztény gyülekezethez tartozott, amelyikre támaszkodva élet-halál kérdéssé vált számára, hogy a felszínen maradjon, és ellen tudjon állni az érzéseinek… Minden erejével meg akart változni, múltja rossz szellemének tekintette, hogy belémszeretett. Iszonyú belső konfliktusokat okozott neki az, hogy vágyat érzett irántam, nemcsak fizikait, hanem lelkit is.
Volt időszak, amikor úgy nézett ki, hogy az érzései lesznek erősebbek, de ez végül sajnos másként alakult.
Amikor tiszta vizet öntöttem a pohárba, és finoman, de egyértelműen kimondtam, hogy én is abban a cipőben járok, amiben ő, a srác először távolodni kezdett, majd bűnvallást tett, és a kapcsolat megszakítást választotta. Összetörtem, alaposan szétzuhantam. Nem akartam elfogadni azt, hogy bár én is szeretném, ő is szeretné, de ő nem akarja… Ezután még egy fél éves húzd meg – ereszd meg időszak volt, mert ő nem tudta betartani a kapcsolatmegszakítást, én meg nem akartam: de egy idő után már volt elég ereje ahhoz, hogy távoltartsa magát tőlem. Bár teljesen nem tudott elszakadni az érzéseitől: tavaly nyáron minden összejött neki (saját bevallása szerint), ezért felszámolta az eddigi élete nagy részét, és elköltözött otthonról, albérletbe, egy másik városba. Mint elmondta, részben előlem is ment el…
Nehéz elmondani, milyen volt ezt a szerelmet így megélni, és feldolgozni, ezzel a kifejlettel. Nagyon rossz volt. De régóta motoszkált a fejemben, hogy mindazt, amit megtudtam a témáról, valahogy dolgozzam ki, írjam ki magamból, hogy megosszam a tapasztalataimat azokkal, akiknek szükségük lehet rá. Hogy segíthessek abban: ha más kerül ilyen helyzetbe, legyenek boldogságot adó, jó gyümölcsöt termő válaszok, és ne kelljen így járniuk, ahogy én jártam.
Még megismerkedésünk után nem sokkal, miután A. beszélt a hitéről, és bizonyságot tett az evangéliumról, elkezdtem utána járni kereszténység és melegség viszonyának is. Érdekes módon ezzel egy időben már sorra bukkantak fel az életemben az ezzel kapcsolatos információ-források: film, honlapok, később könyv. Az ötkenyér honlapjáról pl. tudtam, bár  eddig túlságosan nem mélyedtem el benne, viszont pl. a Protestáns melegek honlapja – és a fóruma –, valamint az El Mondo c. folyóirat akkori tematikus különszáma teljesen véletlenül és jó időzítéssel került elém. Én Isten vezetését éreztem ebben, ezek nem voltak puszta „véletlenek”. Ezek alapján elkezdett bennem összeállni a kép, hogy mit is mond valójában a kereszténység ebben a témában, és mit NEM mond.
Számomra ennek pozitív, felszabadító üzenete volt, és az, hogy van egy másik srác, aki viszontszeret engem, ezzel együtt megerősített engem saját identitásomban is. (Persze megismerkedtem idővel az ex-gay irányzattal, felfogással is, de – sok részigazsága mellett – nem tettem magamévá kiindulópontjaikat, és felfogásukat.)
Ugyanakkor a srác fokozódó belső küzdelmeit nem volt egyszerű látni és megélni: segíteni akartam neki. Elkezdtem beleásni magam nemcsak ebbe a témába, hanem – alapszinten – a karizmatikus kereszténységbe is, hogy jobban értsem a hitgyakorlatát is.  Sokat voltunk együtt, elmentem vele a gyülekezetébe többször is. Kerestem olyanokat, akik belülről értik és érzik ezt a konfliktust (jobban, mint én), és össze tudják egyeztetni azt, hogy a saját nemüket szeretik, a keresztény hitükkel. A kapcsolatmegszakítás után ez a keresés és kutakodás intenzívebbé vált. Ennek során, a Protestáns Meleg Fórumról megismertem egy jó fej srácot (aki szintén nem egy affektálós tündérleány, és egyáltalán nem egy szentfazék, vagyis ő sem felel meg egyik fő sztereotípia szerinti képnek sem ), akinek a személyében egy nagyon jó barátot kaptam az élettől ajándékba, jóformán ingyen, kegyelemből. Nem szeretem ezt a szót használni, mert elcsépeltnek érzem, de rá maximálisan igaz: testvérem ő, a szó legigazibb értelmében. Ő Laci, Vele szerkesztem most ezt a honlapot. A barátságunk a kezdetek óta töretlen, újra és újra megújul, és minket lep meg a legjobban, hogy még mindig nem unjuk egymás társaságát. :-)
Laci tudott a történetről, és végigélte velem a második, húzd-meg ereszd meg szakaszt. Tudta, hogy valamit ennek a feldolgozásával kezdeni akarok. Neki volt korábban ex-gay életszakasza és tapasztalata is. Azt láttuk mindketten, hogy melegség és kereszténység viszonyáról, összeegyeztethetőségéről nagyon is szükséges beszélni. Ebből született meg az a honlap, és ennek is van egy érdekes története.
2008. karácsonyán, amikor Lacival megajándékoztuk egymást, ő – többek között – Philip Yancey-tól a Meghökkentő kegyelem c. könyvet kapta tőlem (már szeptemberben kinéztem, hogy ez lesz az ő ajándéka). Van a könyvnek egy fejezete, ami a „látásjavító kegyelem” címet viseli, és amelyben a szerző egy jó barátjáról, egy meleg lelkészről, az ő küzdelmeiről, harcairól, életéről ír. Nos, Laci pont akkor lelkesült be egy angol nyelvű, meleg keresztény írástól, amit a neten talált, és nagyon jónak tartott. Ajánlotta nekem is, hogy majd átlövi a linket mailen, olvassam el. Hazamentem, elolvastam a linken szereplő cikket: egy Mel White nevű meleg tiszteletes írta, tényleg egész jó volt. És akkor bevillant egy homályos emlék: előkaptam az ajándék könyv saját példányát, és kiderült, hogy a Látásjavító kegyelem c. fejezet szintén Mel White küzdelmeiről szól. Hoppá, ez aztán a „véletlen”…

Azonnal sms-eztem Lacinak: mindketten izgatottak lettünk, éreztük, hogy ez most nem „véletlen”, itt valami működik…
Laci először elkészítette a cikk nyersfordítását, majd fordítótársakként közösen lépésről lépésre alakítottuk ki a magyar szöveget. Menet közben már az elején elgondolkodtunk azon, hogyan tesszük majd ezt közzé. Ekkor pattant ki Laci fejéből az ötlet: készítsünk honlapot, és ott tegyük elérhetővé ezt is és a téma angol nyelvű, bőséges irodalmának további fordításait is, amit majd csinálunk.
Így született meg ez a felület, amit ajánlunk mindnyájatok figyelmébe!
Ha csak egy szenvedő léleknek is megkönnyíti az életét, és válaszokat tud adni a kérdéseire, már volt és van értelme és célja annak, amit csinálunk. Hogy ha valaki küszködik önmagával, és válaszokat keres, akkor találjon információkat, közérthetően, de egyértelműen. És leginkább biztatást, erősítést, bizalmat. Igazi hitet. Célunk - kiegészítve a már létező magyar nyelvű, úttörő társhonlapokat - bővíteni a téma magyar nyelven elérhető irodalmát, és rendszerezett formában a nyilvánosság elé tárni azt.
Hátha valakinél más eredménye lesz a küzdelemnek…

Békesség és Öröm legyen Veletek!

drusse